Igen, igen... lassan vége..
Lassan vége a középiskolás napjaimnak, és vészesen közel állok a felnőttkornak nevezett hatalmas szakadék szélén. A folyamat megállíthatatlan, és én csak lépek és lépek előre.. Pedig bármennyire is akarok visszahátrálni, egyszerűen nem lehet. Mindenképp bele fogok zuhanni abba a szakadékba, mindegy mennyire is próbál az elmém tiltakozni, ez meg fog történni. Kész.
Csak abban reménykedhetek, hogy ez a zuhanás hosszú és kellemes lesz, és lesznek útitársaim, akik velem együtt kézen fogva élvezik majd a szél lágy simogatását. De miért is vagyok benne annyira biztos, hogy nem tépáz meg az idő vasfoga? Miért vagyok benne biztos, hogy nem leszek egyedül? Csak a gyerekek kergetnek hiú ábrándokat,de én már közel sem vagyok az.
Fel kéne ébredni! Ne tiltakozz!
Már csak pár lépés... kettő.. egy...
Ui.: Bocsi ezt a kis kirohanást! Ezt a bejegyzést még pár nappal az érettségik vége előtt írtam, de nem volt merszem kitenni. Most összeszedtem a bátorságomat, hogy megmutassam mi játszódik le egy hamarosan éretté váló, pánikoló lány fejében :D
